Améli - elengedhetetlen epilógus
Eugenia Anca Rotescu
Alina Nelega monológjainak sorában a következő az Améli sóhaja című monodráma. A Project XX, E-uri (E-k) és a Rudolf Hess tízparancsolata egymásutánjában e szöveg egy olyan folyamat részét alkotja, mely közvetlen kapcsolatot teremt drámaíró és színész közt, nagymértékben csökkentve a rendezői beavatkozás súlyát. Olyan formai döntés ez, mely azt a szükségszerű igényt is tanúsítja, hogy a drámaíró a lehető legnagyobb mértékben közeledjen a színpadhoz, felismerve a benne rejlő lehetőségeket, ám a színpad igényeit is. Másrészt viszont olyan formai megoldás is ez, mely visszaadja a színésznek legfontosabb feladatát, vagyis, hogy ő legyen, aki felviszi a szöveget a színpadra. És mindezt azért, mert a szerzőnő hisz a színészben: a színészben, "aki meditál, képes önmagába nézni, joga van az ihlethez, mint bármely más művésznek - és aki, intelligens módon, közvetíti az érzelmeket". Egyébként pedig Alina Nelega az a művész, aki összetett és sokoldalú színházi emberként kialakított egy olyan önálló, saját elméletet a XXI. század eleji drámairodalomról, melyet deteatralizálásnak nevezhetnénk.Most pedig a monodráma műfajához fordul, hogy jeleneteket mutasson be egy olyan asszony életéből, aki zavarodottan élte át a kommunizmus sötét korszakát, ennek Romániában való megjelenésétől a Ceauşescu kor tetőzéséig, hogy végül egy olyan új világ köszöntsön be utána, melyet ugyanolyan kevésbé ért. A darab valójában a főhősnő kísérleteit kíséri végig, aki értelmet próbál találni a körülötte és vele történő dolgokban. Az anya öngyilkossága által kiváltott trauma után - amit persze ő nem traumának él meg - Améli, életének különböző korszakaiban, számos önvédelmi és/vagy beilleszkedési mechanizmust fejleszt ki. Így felismerhetjük: a gyermekkor kegyetlen naivitását - 10 éves kora utáni imádkozásait, már úttörő-korából; a bakfis-évek ártatlanságának egy formáját, melyet elferdített a kommunista ideológia - a Parancsnok Elvtársnak címzett kórházbeli levelet, a felnőtt tudatos, vagy nem tudatos kisebb-nagyobb elbukásait és gyávaságait, amint megpróbál járható utat kitaposni magának - a fia sírja melletti gyónást, akit lelőttek a zöld határon, miközben átszökni igyekezett Szerbiába; a céltalan rezignáltságba való menekülést - a belső monológot, miközben testvérét várja az Otopeni repülőtéren, és végül, a letisztult eltávolodást, mely egyben bolondos is - egy aggmenházbeli pácienssel való beszélgetést. Bármily sziklaszilárdan próbálja felépíteni magának ezeket a lelki és tudati mechanizmusokat, ezek minden alkalommal megrepednek, olyan válaszokat és ítéleteket eredményezve, melyek közelmúltunk történelmének eseményeire reflektálnak, és amelyeket a szerzőnő soha nem fogalmaz meg főhősnője útján.
Mindezek együtt, a színház berkein belül, (vissza) játsszák az elmúlt 50-60 év történelmi valóságát. Az Améli családi történeteiben életre keltett figuráknak, a melléktémáknak - a nő helyzete, párkapcsolatok, homoszexuális viszonyok - ezeknek mind-mind olyan erejük van, melyek képesek életszerűen felidézni a kommunista rezsim világát, ennek minden aberráltságát, abszurditását és tömény borzalmát. Így hát az Améli sóhaja, e korszak tényleges epilógusává válik. A figyelmes, de távolból szemlélődő szerzőnő helyzete lehetővé teszi, hogy megtalálja a megfelelő hangot, mely tökéletesen illik e - mind a mai napig - érzékeny témához. A darab egész szövegvilágán organikusan vonul végig több irodalmi stílus. Nyelvezetét a poézissel átszőtt élőbeszéd határozza meg, ám a monologizált részek között találunk olyan muzikálisan-recitatív pillanatokat, melyek úgy színesítik meg az érzelmi minőségeket, hogy megőrzik ezek feszességét. Alina Nelegának sikerül nevetést fakasztania, vagy legalábbis mosolyra ingerelnie ott, ahol a körülmények kifejezetten drámaiak, ám ennek a fordítottja is igaz, vagyis tragikus hangulatot képes kelteni olyan helyzetekben, melyek első látásra inkább komikusnak tűnnek. Ez a heroikusan-komikus stílus Améliből igazi, hús-vér, élő és hiteles figurát varázsol, a szövegnek pedig valósággal a lélegzés ritmusát kölcsönzi.
Alina Nelega monodrámája egy különleges fajta emlékezést vált ki a nézőből, azt a fajta emlékezést, mely az erőteljes érzelmeket követi, és végtelenül személyes, ugyanakkor felidézi a meg nem élt emlékeket is, melyek az előző generációk fájdalmas ozmózisa révén öröklődtek át.
Az Améli sóhaja kiforrott mű, mind irodalmi szempontból, mind pedig az általa hordozott teatralitás szempontjából. Jócskán és meggyőzően bizonyították ezt mindazok a nyilvános alkalmak, amelyek során a darab bemutatásra került. (pl. 2005 januárjában, az Odeon Színházban tartott felolvasó-est, Dorina Lazăr-ral Améli szerepében; a marosvásárhelyi Rádió műsorában elhangzott rádióelőadás Monica Ristea-Horga-val, Gavril Cadariu rendezésében, vagy a 2005 júniusában tartott felolvasás a bécsi Román Kulturális Intézetben.) És meggyőződésem, hogy ezeket még nagyszámú sikeres esemény fogja követni, hiszen színpadi élete épp, hogy csak elkezdődött! E formailag és tartalmilag egyaránt megkapó monodráma azon nagyon kevés színházi írások közül való, melyek közelmúltunkkal foglalkoznak, teljes egészében jelenünkhöz tartozva.
(Fordította: Gergely Zsuzsanna)