Hess Tízparancsolata
Mircea Sorin Rusu
A LiterNet Kiadó olvasási kínálata ezúttal egy olyan szöveg, mely már mind nyomtatásban, mind hangjátékként, mind színházi előadás formájában karriert futott be. Az Ariel társulat az Underground program keretében adta elő különféle hazai és nemzetközi fesztiválokon. Méltán kérdezhetjük, ennyi előadás után milyen meglepetésre várhatunk még? A meglepetések viszont újra meg újra felbukkannak, minden újabb olvasás során (főként az "álló" szövegeknél, melyek mindig rejtegetnek a hátsó zsebükben egy-két zavarbaejtő dolgot).Ezzel a pörgősre szerkesztett drámával Alina Nelega megpróbál belemászni Hitler árnyékemberének, Rudolf Hessnek a fejébe, egy olyan figuráéba, aki kitalálta a pokoli gépezetet, aki az első világháborús veszteséget mindenáron meg akarja torolni, Németország "becsületét" vissza akarja szerezni. Akit elvakít a nácizmus és annak programja, aki keményen hisz egy megtisztult Németországban, egy a maga idején szintén megtisztítandó Európában - Rudolf Hess úgy látja, hogy ezt az "incesztuózus nagymamát" szimbólummá, a megtisztulás példázatává kell formálni minden szinten.
1941-ben Rudolf Hess azóta is kiderítetlen küldetésbe indul, Skóciában kényszerleszállást hajt végre, elfogják és háborús bűneiért elítélik, majd Spandauban börtönbe zárják. 47 éven át raboskodik, ezalatt egyetlen pillanatra sem ismeri el, hogy bármiben is felelős lenne, mígnem 93 évesen, 1987 augusztus 17-én, feltehetően önkezével, véget vet életének. Egyes történészek különféle bizonyítékokat hoztak föl arra, hogy az az ember, aki majdnem fél évszázadot töltött a börtönben, nem is Hess volt, amitől csak még titokzatosabbá válik a történelemnek ez a vitatott alakja. Egy drámaíró számára egy olyan monológ, mely megpróbál behatolni egy ilyen ember gondolataiba, több mint provokáció. Alina Nelega ezt mesterien meg is teszi, létrehozva egy igen értékes szöveget, egy kitűnően fölépített és minden színész számára rendkívül izgalmas feladatnak kínálkozó monológot. A szerző jó érzékkel hangszereli a fogoly érzelmeit, úgy, hogy az eredmény egy rémszimfónia. Az öreg, öngyilkosságra készülő Hess ellentmondásos érzelmeit állítja elénk, aki megpróbál mentegetőzni egy olyan Isten előtt, akiben hisz is meg nem is, akit Hitlerrel próbált helyettesíteni, akihez a végén visszatér, hogy elmondja, miért nem tudja elfogadni őt. A monológ annál is inkább fölkavaró, mivel Hess úgy van kitalálva, mint aki a Tízparancsolat prizmáján keresztül pörgeti le maga előtt újra az életét, de ez a Tízparancsolat egy olyan űzött lélek értelmezésében jelenik meg, aki képtelen megérteni, mit hibázott. Számára minden nagyon tiszta: a civilizáció hajtóerejét, Németországot megakadályozták abban, hogy véghezvigye purifikáló művét, és ez a legnagyobb veszteség.
Mindegyik parancsolat fölvezetése, értelmezése és sajátos értése döbbenetes. Egy megrokkant, öngyilkosság előtt álló öregemberről van szó, akinek az önkézzel kioltott élet még mindig méltóságteljesebb, mint a természetes halál a rabságban. Ebből az öngyilkosságból ráadásul valamiféle médiaeseményt csinál, hiszen kamerák követik minden mozdulatát. Az öreg a Biblia egyik legalapvetőbb részét kívánja átírni, saját, még mindig tántorítatlanul vallott eszméihez igazítani. Így a médiaeseménynek sztárja is van, egyféle reality show-figura, aki a múltban hosszasan időz, majd az önkéntes halál apoteózisáig jut.
Isten Hitlerrel való említett behelyettesítése után - hiszen Hitler megfogható, és válaszol, ha szólítják, és egy jó németnek bizonyosságokra van szüksége, Hess újraértelmezi a hiúságot, a gőgöt azáltal, hogy önmagát méltónak tartja, hogy lássa az Isten arcát; újraértelmezi a szülők iránti kötelező tiszteletet gyermekkori szexuális traumája felől, amelyet azért tapasztalt meg, mert meg akarta menteni barátja és apja becsületét - ismét, ahogyan egy jó némethez illik. Hasonlóképpen, bebizonyítja, hogy egy olyan felsőbbrendű lénynek, mint a német férfinak, semmiféle oka nincsen a paráználkodásra, minthogy a nő semmi más, mint egyféle háziállat, akit idomítani kell, nem pedig fáradozni érte. Majd azt kívánja igazolni, hogy az igazság esszenciális, főként, ha kínvallatás révén jutottunk hozzá, a kínvallatás tehát nemes eszköz egy nemes cél szolgálatában. Parancsolatról parancsolatra rekonstuálhatjuk az univerzumát és a hitét, próbálván megérteni az "érthetetlent", próbáljuk elfogadni az ő álláspontját is a történtekről, önigazolását egy olyan, szerinte igazságtalan váddal szemben, mely őt emberiség ellenes cselekedetek miatt ítéli el.
Két parancsolatot érdemes kiemelni: a "Ne ölj!"-t és a "Tartsd meg a szombatnapot", mivel ezek alapján sokat megtudhatunk pszichikumáról: a nácizmus egy daganat - mondja ő az első említett parancsolat következményeként - de egy daganat nem lehet rossz, mert valami új és élő, aminek táplálékra van szüksége, hogy növekedjék, ezért táplálékát abból a testből szívja, melyen élősködik, s melyet az élet nevében majd el fog pusztítani. De vajon ez igazolja-e a gyilkosságot? (kérdezhetjük mi, kissé naivan).
Másrészről, a pihenés feltételezi a gondolkodásra szánt időt. Itt Hess (mintegy a Teremtő helyébe képzelve magát) mérlegeli a gazdag német kultúrát és ezt az újabbat, a megtisztulásét, az ő idejében virágzó nácizmusét, mely mérlegelés során a megértett kultúra fehérsége szembe van állítva a nemzetiszocializmus feketéjével. Lépésről lépésre: Beethoven - Eichmann, Heidegger - Bormann, Dürer - Göring, Goethe - Hitler, Heine - Himmler, mígnem Hess eljut saját magához, akinek nincsen párja, mi több, miután többször említtetett a teremtés napján, elég súlyosnak találtatik, hogy a hetedik napon megpihenjen.
Végül a rab végrendelete különös érzékenységgel van megírva, a fogoly érzékenységével, aki a végső szabadulás előtt áll, abban a meggyőződésben, hogy emelt fővel távozik, semmit sem bánva meg, hiszen minden tettét igazolta vagy igazolva látta. A szöveg "elektrosokk"-ütése az, ahogy a szerző, Alina Nelega távolsággal kezeli hősét, Hesset, úgy, hogy bemutatja egy történelmi alak lehetséges önigazolásait egy olyan felfogás és életvitel mellett, melyet soha, senki nem fogadhat el. Hiába, hogy a nácizmus szimbóluma, a szvasztika eredetileg a boldog életet jelképezte, és Hess ebben az értelmében hisz teljes meggyőződéssel.
Vagy... mielőtt végleg távozna, még egyszer megpróbálja meggyőzni saját magát, hogy valóban nem bánt meg semmit? Hogy valóban minden úgy volt jól, ahogyan történt? Ezért van ennyire elkeseredve? Majd kiderül.
(Fordította: Selyem Zsuzsa)