Bizonytalanság, elidegenedés és gyógyulás. Minden Verdiről.
Anda Cadariu
Brrr. Depresszió, Szomorúság. Szenvedés. Jaj. Magány. Képtelenség. Erőszak. Mindezt megtalálod ebben a szövegben. Nem éppen vidám dolgok. Történetek, melyeket nem szívesen hallgatsz. De, érdekes módon a hang, amely megszólal olyannyira meggyőző, hogy nem tudod magad a hatása alól kivonni.A Mozaic sorozat második műve Az idegenek - lévén, hogy a válogatás feltételeinek tökéletesen megfelel: jól megírt történet és a szerzőnek mostanáig nem jelent meg kötete. Email-en kaptam az aláíratlan szöveget a LiterNet azon felkérésével, adnám át... a stafétát (a szerkesztő megjegyzése: Anda Cadariu a Mozaic első kötetének a szerzője: lovem@il project). Úgy olvastam át, hogy nem tudtam, ki a szerző, nő-e, vagy férfi? hány éves? hol él? A gyakorlatilag ismeretlen, tőlem teljesen idegen egyén írt egy olyan szöveget, amit gyorsan és élvezettel olvastam.
Az idegenek egy hosszú novella. Hiányzik belőle a regény bonyolultsága. Igazából ez egy monológ, amelynek mi olvasók vagyunk a tanúi. Azaz inkább befogadói, mint tanúi, mivel maga a narrátor nekünk címezi a mondandóját már a legelejétől kezdve. És eléggé meredeken teszi: "Ha már ide jöttetek"... A szöveg továbbra is ilyen közvetlen, kitárulkozó hangot üt meg. Amikor el kezdtem olvasni, az volt a benyomásom, hogy íme találkoztam egy emberrel, aki elmesél nekem valamit. Hogy pedig közelebb kerüljünk egymáshoz, rögtön be is mutatkozik: "Na jó, tíz éves vagyok és a nevem Verdi". Megjegyzi, hogy tulajdonképpen Viktor a neve, és hogy ő egy koraérett, tíz éves fiú, aki már öt osztályt ugrott, mert nagyon gyorsan tanul. A későbbiekben megértjük ennek a koraérettségnek a lényegét a szöveg szempontjából: az egész valószerűtlen lenne, ha a szereplő egy normális fejlettségű tízéves gyerek, mert a stílus egy érett felnőtt stílusa, és a szavak is túlságosan körmönfontak egy normális fejlettségű gyermek szókincse számára.
Miről is szól ez a mű, Az idegenek? Természetesen az idegenekről, mindenféle idegenről, de különösen arról, akinek a neve: Verdi. És Verdi mesél. Mindent el akar mondani magáról: hogy a családjával Németországban él, együtt anyával, apával, és a testvérével, akit elutasít, mert vele ellentétben korához képest éretlen, és így nincs bennük sok közös. Továbbá, hogy anyának van egy tizenhét éves szerelme; hogy neki Verdinek ellentétes érzelmei vannak anyával szemben; hogy az egész család visszahúzódó életet folytat, és hogy ezek a családtagok csöppet sem érzik jól magukat, mint bevándorlók.
Verdi beszél - végig a szöveg mind a nyolcvanöt fejezetében. Néha úgy tesz, mintha szónoklata közben inna egy-egy korty vizet, szemléletes ez a beszéd, melyben tényeket sorol, és kérdéseket tesz fel: "Érezte már valaki úgy, hogy minden hibás és üres és hiábavaló?" vagy "A szerelem lerészegít? A szerelemtől hányni kell? A szerelem függővé tesz, és elrabolja az önbecsülésed utolsó cseppjeit is? Az iskolában óva intettek a drogoktól, az alkoholtól, de ugató kutya legyek, ha egy szót is hallottam a szerelemről...! Tudtam! Tudtam, hogy a valóságot cukormázba csomagolva adagolják nekünk!" továbbá "Felteszem a kérdést: vajon létezik valahol boldogság? Igaz, milyen nevetséges, hogy ezt kérdezem? Ugye, már nem is vagyok olyan okos, mint amilyennek hiszem magam? Ugye, minden erőfeszítésem, hogy különbnek tűnjek, odalett? De, hát nem vagyok csak tíz éves. Tíz! Nem, ne szégyenkezzetek! Akár egy stadionnyi tömeg is röhöghet most rajtam."
A fenti kérdésekből kitűnik, hogy Verdi élete nem a legrózsásabb. A színek, melyeket a narrátor - egy koraérett, elidegenedett, családi és zűrös társadalmi élete miatt egyensúlyát veszített tízéves gyerek - a valóságról elénk tár, nem éppen pasztellszínek. Sőt, a végkifejlet egyenesen szörnyű. Hidegség és magány a vége. Hogy a szöveg szellemében fejezzem ki magam, azt hiszem, erre mondják: "Dead End". Eljutva erre a süket, szomorú véghez, Verdi elhallgat.
A Verdi meséje után beállott csendben kezdtem kérdezősködni a szerzőnő felől - hiszen időközben kiderült, hogy nő a szerző. Annyit tudtam meg csupán, hogy a Képzőművészeti Akadémián végzett, és 2000-ig mint graphic designer, art director és web designer dolgozott, valamint, hogy néhány évig kint élt Németországban, majd hazatért és újra kiment Németországba. Apróság, még ha ez a mű a szerző első - és remélem nem az utolsó - nagyobb lélegzetű alkotása is, nyilvánvalóan expresszionista gyökerei vannak; nem véletlenül történnek az események éppen Németországban. Nem tudom mit jelent Simona Cratel számára ez a történet. Lehet, terápia az elidegenedés és bizonytalanság ellen. A szerző motivációjától függetlenül érdemes ezt a diskurzust végighallgatni, mégpedig két okból is: egyrészt a kérdései miatt, és másrészt a hangnem miatt, ahogy a kérdéseket felteszi.
Indulatszavakkal kezdtem a saját szövegemet, s így, ildomos lenne ugyan ilyen módon befejezni: Pszt, olvasó, ha időd megengedné... valaki el akarja mondani a történetét! Készülj fel, és mindent megtudsz Verdiről!
(Fordította: Bige Szabolcs)