Szőcs Géza, a böszörmény
Alina Nelega
Szőcs Géza helye és életműve nemcsak a romániai magyar irodalom keretein belül határozandó meg, hanem egy Magyarország határain is túlmutató összefüggés-rendszerben egyaránt: ennek az elhelyezésnek figyelembe kellene vennie az európai irodalmi teret is, olyan fontos keleti és kelet európai alkotókkal, mint Ismail Kadare vagy Milan Kundera. Az, ami Szőcs Gézát ezekhez az alkotókhoz közelíti, nem annyira a művészi elbeszélésmód, hanem inkább a valós valósághoz való elkötelezett kötődése, az a késztetés, amely arra kényszeríti, hogy az őt meghatározó közösség sajátságos kontextusában hallassa hangját, amely közösséggel - az ironikus vagy tragikomikus felhangokon túl - önnönmagát azonosítja. Ez a patetikus szeretet - mely teljesen híján van az erdélyi magyar közösségtől való távolságtartásnak, és amelyet néha görcsös, máskor kegyetlenül szarkasztikus vonások jellemeznek -, minden esetben mély szenvedést okozott az írónak: a 80-as évek politikai üldöztetésével kezdődően, mikor az Ellenpontok című szamizdat kiadvány szerzőjét őrző milicista-rendőr kitépi a lapot írógépéből, a 90-es évek politikai hadjárataiig, amelyekben román barátaival, Mircea Dinescuval és Ana Blandianaval együtt vesz részt. Az 1986-ban kezdődő svájci száműzetés - egy kiábrándító kilencvenes évekbeli intermezzo után - mára olyan budapesti tartózkodássá alakult át, ahol gondosan számon tartják a kolozsvári író értékeit, akit az utóbbi három évtizedben komoly díjakkal tüntettek ki: a Romániai Ͳószövetség debüt-díját rövidesen követte egy Herder ösztöndíj, majd tekintélyes magyarországi irodalmi díjak: Füst Milán díj, Déry Tibor díj, Bethlen Gábor díj, József Attila díj stb.Tizenkét verseskötet, elbeszélés, színházi történet és filmforgatókönyv szerzőjeként, Szőcs Géza 1994-ben írja meg A kisbereki böszörményeket, amely szinte azonnal kötetben is megjelent magyarul, majd 1997-ben a marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat előadja Kincses Elemér rendezésében.
Szőcs Géza darabjának témája provokatív és feszélyező. Opportunizmus és morális relativizmus vezérli egy emlékeit elfeledő közösség sorsát, mely ennek következtében kulturális és civilizációs értékeitől is megválni készül. Az író allegóriáját irgalmatlanul alkalmazni lehetne mind a románok, moldovaiak vagy ukránok, sőt még a szerbek és macedónok sorsára is, mind pedig más olyan népek és nemzetek történetére, amelyek átélték a diktatúra és civilizációs romlás hatásait, és megtanultak bármi áron és bármilyen eszközzel túlélni. Ennek a "bármi áron és bármilyen eszközzel"-nek a valóságát világítja meg Szőcs Géza darabja.
Röviden, egy Kisberek nevezetű helységben - amely az 1919-es magyar határ szélén úgy döntött, hogy az erősebbik szomszédhoz csatlakozik - Vérmarót, az államvezér látogatását várják, aki valamely afrikai ország császárának társaságában érkezik. 1989-ben járunk, mikor is - és ezt a lakosok jól tudják - a települést le fogják rombolni, az embereket pedig elköltöztetik. A túléléshez választott megoldás a következő: áttérni a mohamedán hitre és muzulmánokká, vagyis "böszörményekké" válni, és az afrikai császár segítségére támaszkodva, politikai menedékjogot kérni, sőt, mi több, bőrszínt is változtatni, és így teljesen feketékké lenni.
A darabot inkább narratív, mint dramatikus struktúra jellemzi, a színpadi képek filmszerűen peregnek. A komor helyszínt - melynek hangulatát a falusi iskola tornaterme teszi még erőteljesebbé: ez válik átmenetileg az évharmad-végi téli ünnepség dísztermévé - középszerű tanárok népesítik be: van közöttük filozófia, történelem, magyar, német, sport, rajz, kémia és földrajztanár. Miközben egymásnak történelem és magaviselet leckéket adnak, apró tyúkügyletekkel próbálják kiegészíteni fizetésüket: cégfestéssel, tetoválással és húsüzelmekkel foglalkoznak. A tornatanár és egy tehetős polgártárs lánya esküvőjének előestéjén vagyunk. Maga a lány anyai ágon német származású, és bármelyik pillanatban szülhet. A család Helmuthot várja, a menyasszony kivándorolt testvéröccsét. A megérkező Helmuth pedig menyasszonya és jövendőbeli apósa jövetelét várja, kik mindketten dél-afrikai búrok, ahová a fiatalember is készül újra-kivándorolni, tovább-települni, mivel Németország nem fogadta be őt egy régi személyes ellenségének áskálódása miatt, aki maga is német származású, volt párttitkár és emigráns. A hiúságok vására nevetségesebbnél nevetségesebb típusfigurákkal egészül ki, mindegyiküket önnön törpesége foglalkoztatja legjobban és egyikük sem tud felülemelkedni egy - a magyar kultúrában olyannyira divatos - operett szenvedésen. Slágereket és nótákat küldözgetnek egymásnak, amelyek az iskolai ünnepély keretein belül a színpadon is felcsendülnek. Ugyanezen műfaj paródiájául szolgál az az egyénítetlen vegyes kórus is, amely inasokból, vőfélyekből, nyoszolyólányokból, tanulókból, helybéliekből, kintornásokból, vendégekből, asszonyokból és gyerekekből áll. Anélkül, hogy kifejezetten népies lenne, ám minden urbánus vonást is mellőzve, a történet egy bénítóan komikus közegben játszódik, melynek domináns eleme a maró paródia. Hadd említsek csak egyetlen példát az - ugyan valós alappal rendelkező, - ám teljes mértékben koholt kronológiákon alapuló és eltúlzott érvelésre a magyar-török rokonsággal kapcsolatban. Az egyik szereplő, egy történelemtanár, megpróbálván hitelesíteni muzulmán hitre való áttérésüket, a magyaroknak tulajdonítja nem csak a nyomda megteremtését Törökországban 1700-ban, hanem a XX. század elején való isztambuli tűzoltó-tevékenység megszervezését is. Sőt, még azt is bebizonyítja, hogy rengeteg fontos személyiség, Bem tábornoktól, talán még... Horthy unokájáig is, mind áttért a mohamedán hitre. Az önmisztifikáció a következő részben válik egyértelművé:
| Mihály: Mi pedig kizárólag azért térünk át, hogy tovább harcolhassunk a... Som: Kik ellen? Mihály: Nem kik ellen, hanem a fennmaradásunkért, saját magunkért, önazonosságunk megőrzéséért. Aladár: Éljen az önazonosság! Már engedelmet a kifejezésért. |
Különösen érdekes tény, hogy a román drámairodalom ismer egy ehhez nagyon hasonló szöveget, mely ugyancsak erdélyi közegben játszódik, a fekete földrész bevonásával, egy város romlásáról szól, melyet hajdanában németek laktak, ám mára már megszállták a cigányok. Ám Szőcs Géza kegyetlenséggel teli szomorúsága A kisbereki böszörményekben helyenként felül is múlja erőteljességben Radu Macrinici Alfrica című művének keserű iróniáját. A magyar író parodisztikus távolságtartása nem rokona Macrinici livreszkjének és szójátékai öncélúságának, megtartja alkotói iróniáját, hangsúlyozva az operettszerű légkört és frivolitást, amellyel a "böszörmény" közösség megéli önnön történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Az alcímben felidézett tragikomikum az univerzális és folklorisztikus emberi hülyeség hatalmas örökségéből fakadó megoldásokkal teljesedik be.
Anamaria Pop vérbő fordítása, mely számtalan nyelvi leleménnyel gazdagítja a szöveget, felidézi Szőcs Géza nyelvezetének azon sajátosságát, mely úgy határozható meg, hogy az önpersziflázs és pátosz között ingadozik. Teszi mindezt úgy, hogy közben nem veszíti el a már meg nem történő, éppen születni készülő valóság hallucinatív poézisét, ama valóságnak, amelyben már mindenki elveszítette bizalmát. Mint egész életművében, a magyar író ebben a darabjában sem hazudtolja meg önmagát: nem hiányoznak a nem túl távoli közös román-magyar múlt - néhol brutális - politikai utalásai:
| Helmuth: Nem úgy. Nem lett volna szabad kiköltöznöd a parókiáról... ki tudja, hogy alakult volna... híveid lehet, hogy élőláncot alkottak volna házad körül... és lehet, hogy katonaságot küldtek volna ki ellenetek... de a katonák átálltak volna... és néhány nap alatt az egész rendszer összeomlott volna... és Vérmarótot és feleségét gyorsított hadbírósági eljárást követően szitává lőtte volna egy kivégzőosztag egy elhagyatott kaszárnya udvarán... Pap: No, persze, fantáziálni lehet... Ez, amit elmondtál, ez mese... semmi köze a realitáshoz és a reálpolitikához... vágyálmok... te költő vagy... nem tudod, mi lehetséges és mi nem. Helmuth: És vajon Isten különös kegyelme, vagy a történelmi véletlen játéka folytán nem alakulhatott volna mégis úgy, ahogy most elmondtam? Pap: Soha. Számtalan példával tudnám ezt bizonyítani neked. |
És éppen akkor, mikor tudjuk, hogy a történet valóban megtörtént, az író szétkergeti nem csak a valósághoz, de a meséhez fűzött illúzióinkat is.
| Pap: Itt nem fog megváltozni semmi. Vérmarótot elűzheted, jön helyébe Szőrmarót. A Sátán munkája, amerre csak nézel... |
Majd hirtelen az európai valóságot idézi:
| Aladár: A levél jól sikerült? Károly: Igen. Jó sok hivatkozással Kisberek európaiságára. |
És végül, ezúttal keserűen, mégis komiko-heroikusan a művész belső valóságával viaskodik, melytől nem szabadulhat.
| Helmuth: Megteszem értetek... vagy magamért... pusztán csak amiatt, hogy tudjam: nem volt hiábavaló. Nagy áldozat volt, de legalább megmentett egy falut. Egy ostoba, visszataszító és kétszínű népséggel teli községet, de mégiscsak az én szülőfalumat. |
A megszerzett tökéletes bőrszín kárpótolja Helmuth bánatát - ő az első igazi fekete bőrű, ellentétben a faluval, amely még ezt az (illuzórikus) esélyt is elszalasztja. Testvére, Erzsi - az, aki éppen férjhez megy - ugyanazon sötét üzelmek áldozata lesz, és így, végső irónia! nem csoda, hogy fekete gyermeket szül. A helyzetkomikum tetőfoka a fekete bőrűvé változott Helmuth találkozása jövendőbeli családjával, akik dél-afrikai fehér rasszisták. Ekképpen a fanyar hahota, az állandó és csúcspontig fokozott irónia a darab végén a sokat várt esküvő képében teljesedik ki végérvényesen, amelyről az író így szól egy végső szerzői utasításban: "Egyre jobban tombol a boszorkányszombat-szerű lakodalom. Felhangzik az induló is, többször egymás után (...) A reflektor Helmuth fentről lelógó lábain áll meg. Nem tudjuk, felakasztotta-e magát, vagy a gyűrűről figyeli a lagzit."
A kisbereki böszörmények román nyelvű megjelenése fontos kulturális gesztus. Nem csak azért, mert így közkézen foroghat egy jelentős szerző műve, aki viszont a román kultúrában igen kevéssé ismert, hanem azért is, mert ezáltal saját kulturális és politikai megértésünk határai bővülnek. Ha Szőcs Géza román lenne, kétségtelenül az úgynevezett "nyolcvanasok generációjához" tartozna, minthogy az irodalmi gondolkodás posztmodern kellékeit alkalmazza, amelyekhez román íróink is hozzászoktattak, valamint paródiává, parabolává és politikai allegóriává szélesíti az abszurd helyzeteket, és egy fajta intelligens és kegyetlen komédiát művel, mely átmenet a népies és az emelkedett, a fabula és a pamflet között. Magyarként viszont Szőcs Géza, a böszörmény, nem illeszkedik bele ezekbe a kategóriákba, noha Helmuth-hoz hasonlóan ő sem tud megszabadulni saját árnyékától.
(Fordította: Gergely Zsuzsanna)